Újra el kellett mennem Sirling-be papírokat intézni. Kiváltani a nemzetközi biztosítási kártyámat. Egész könnyedén megy már minden. Volt egy kis interjúm is, ahol egy-két személyes adatot kérdeztek. Vicces volt egy Skót munkaügyi központban üldögélni.
De elötte megnéztem az utolsó látnivalót Stirlingben. A wallace emlék művet. William Wallace, akiről a Mel Gibson-os Rettenthetetlen című film szól, itt Stirlingben vívta meg a nagy csatáját az angolok ellen. Ezért emeltek neki egy emlékművet. egy bazi magas tornyot a város legmagasabb pontján. Külön busszal kell felmenni oda. Hát neki vágtam. Viszont elkövettem azt a hibát, hogy nem kértem meg a buszost, hogy szoljon, mikor kell leszállnom. Gondoltam felmegy a toronyig, azt meg csak felismerem. Tévedtem. Szépen szemmel tartottam a tornyot az ablakból, és elégedeten nygtáztam hogy egyre közelebb megyünk hozzá. Azonban egyszer csak azt vettem észre, hgy távolodunk. Felpattantam, szoltam a buszosnak, hogy szerintem én fent maradtam, ő bologatott, hogy bizony így van, majd félre húzodott, kinyitotta az ajtót, és borzalmas skót akcentussal elmondta merre menjek, amiből kb egy szót sem értettem, majd utamra bocsájtott. Szépen gyalogoltam felfelé, egyszer rosszfelé mentem, s egy húsüzemnél kötöttem ki, aztán hihetetlenül elkezdett zuhogni, de szerencsémre találtam egy elhagyatott pajtát az út szélén, ahova gyorsan behúzódtam. Nem voltam biztos benne hogy nincs kutya akörnyéken ezért előkészítettem egy szendvicset. Pár perc után hazajöttek a háziak, és a kocsijukból látták, hogy ott állok a pajtájukban. A szendviccsel integettem nekik. Visszaintettek. Miután elállt az eső, tovább mentem, s 10 perc séta után végre elérkeztem az emlékműhöz. Nem volt nagy szám gyorsan végeztem vele. Rájöttem, hogy vannak kamu turista helyek. Ahol igazából nincs semmi nagy látványosság, vagy érdekesség, csak van egy nagy marketing maszlang körülötte, s az ember meg benyalja és elmegy megnézni. Na ez is ilyen volt. Egy magas torony rohadt hosszú és szűk csigalépcsővel. Ahol a sok turista kerülgeti egymást. Sokkal jobban megfogott viszont a stirling-i egyetem. Kint van a város szélén a hegyek lábánál. Olyan, mint egy szanatórium. Több épületből áll, körbe mindenhol élénkzöld fű, néhány fa, s középen egy tó. Teljesen idilli. Vissza felé teljesen elkeveredtem. Félórát vártam egy olyan buszra, ami csak aug-ban közlekedik. De ez olyan apró betükkle volt kiírva, hogy csak később vettem észre, aztán már rohannom kellett, mert időpontom volt az interjúra a munkaügyi központban (job center). Megkérdeztem egy nőt a buszmegállóban, hogy hogyan jutok vissaz a központba, s ő tök aranyosan felkarolt. Ő is arra ment amerre én, így dumáltunk a buszon, aztán még a job centerig is elkísért egy darabig. Annyiratisztán beszélt angolul, hogy öröm volt hallgatni. Nagyon jól esett. Rájöttem, hogy itt nagyon könnyű beszélgetést kezdeményezni bárkivel. Mindenki szívesen beszélget vadidegenekkel. Ezt láttam a buszon, a vonaton, a bárban. Szívesen ismerkednek az emberek. S ez nagyon tetszik.
