Ma felmondtam. Életem során ez volt a hatodik felmondásom, mégis izgultam. Itt egy hét a felmondási idő, a gépem jövő szombaton indul, s mivel hallottam, hgy nagyon megszivatnak mindenkit az utolsó hetében, mert nem örülnek annak, hogy mndenki 3 hónap után lelép, ezért az utolsó piulanatra hagytam.Vicces szitu volt. Egész nap készültem, kerestem a megfelelő pillanatot, de valahogy nem találtam, aztán mikor végeztem a melóval a főnök asszony szólt, hogy szeretne velem beszélni, de jó ,gondoltam, én is szeretnék vele. Párat hibáztam mostanában , és megkérdezte mi a baj, mondtam semmi, meg hogy igyekszem a legjobbat khozni magamból (do my best), ebben is maradtunk, már állt volna fel, mikor mondtam please stay, maradj még egy kicsit, I quit, felmondok. Csak nézett kerek szemekkel, megsem kédezte miért, ezért magamtól, mondtam, hyg megyek Dublinba, csak annyit kérdezett mikor, s miután feleltem szó nélkül felállt, és ott hagyott. Hetente felmond valaki, szóval hozzá van szokva, de azért láttam rajta, hogy megleptem. MEgkönnyebülés volt.  A kollégákat is sokkoltam, tudták, hjogy Dublin az álmom,de azt nem, hoyg meg merem lépni. Kéttős volta reakció, volt aki megölelt, és velem örül,d e jó, hogy meg mered tenni, volt, aki döbbenten nézett, hogy ez ilyen egyszerű, ugyanis ő már 2 éve itt tesped, pedig szíve szerint tovább állna. Este újta dolgoztam, és nem basztattak, inkáébb csak elrettentő adatokat közöltek Írországról. NEM vártam, hgy támogatni fognak, s károgó emberek mindig vannak. S ha igazuk lesz, legalább körülnézek Dublinban.

Azért még mindig kettősség van bennem. Abban biztos vagyok, hogy el kell mennem Dublinba, de abban nem, hogy ott is kell maradnom, meg élnem. Majd meglátjuk. Sodródok. Majd követem az ösztöneimet, aztán lesz, ahogy lennie kell.  Azért most gondoltam bele igazán, hogy pár nap múlva Dublinban fogok teli torokból énekelni egy Coldplay koncerten. Ott fogok állni a sok ír fiatal között. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.

Na ilyet sem csináltam még. 12-én repülök.