Valahogy mostanában mindenkin úrrá lett az életunt hangulat. Jövő héten úgy néz, ki még 3 ember elhagy minket. Átlagosan hetente 1 ember kicserélődik. Most, hogy kezd az újdonság érzés alábbhagyni, kezd rajtam is elhatalmasodni ez a szürke melankólia érzés. Biztos az is közre játszik, hogy az elmúlt héten végig esett. De nem csak úgy egy-két órára, hanem folyamatosan, megállás nélkül. Egy hete nem láttuk a napot. S ebben a furcsa állapotban az emberben kérdések merülnek fel. Miért is vagyok itt?  S mindazok az okok, amik miatt kijöttem most valahogy lényegtelennek tűnnek. Ez valahogy ürességet teremt, ugyanakkor hihetetlen szabadság is. Akkor megyek haza, amikor csak akarok. Sokan körülöttem ezt nem mondhatják itt el. Pénzt kell keresniük, vagy épp nincs hova hazamenniük. Ugyanakkor most érzem át igazán a honvágy szó jelentését. Fura egy érzés. Bebújik az ember bőre alá, s áthatja. Valahogy érzi, hogy nem ide tartozik, hanem valahova máshova. Nem itt van a helyem.  Ma megnéztem  a Szaffit enyhítés képen. Nem láttam vagy 15 éve.

Apám mondta, hogy ne menjek haza az első csüggedés után. S nem is fogok. Megvárom hová fut ki ez az egész.

De jó érzés tudni, hogy ha már holnap hazamennék, akkor is azt érezném megérte kijönni. Láttam Glasgow-t, Edinbourogh-t, Stirling-et, megmásztam pár skót hegyet, hajókáztam a UK legnagyobb taván, gyűjtöttem egy kis pénzt, mókáztam thai-okkal, skótokkal, angolokkal, lengyelekkel, s még csak két hónapja vagyok itt. Meglátjuk mi lesz.